A Pro Patha-díjas Molnár László festőművésszel beszélgettünk, nem egyszerű létkérdésekről és persze festészetéről.
Éves kiállítása megnyitójára készült. Összeválogatta festményeit. Beszédet is írt jó előre. De arra nem számított, amit a várostól kapott a nyár derekán. Molnár László festőművésszel beszélgettünk, nem egyszerű létkérdésekről és persze festészetéről.
Minden Péter-Páli Palóc Napra igyekszik új kiállítással kiállni a nyilvánosság elé Molnár László, Gyöngyöspatán élő és alkotó festőművész. Tavaly a torinói lepel ihlette Lepel, idén a Kozmosz című anyaga került a falakra, s most a megnyitón az önkormányzat Pro Patha-életműdíjjal lepte meg – számára váratlanul.
- Leérkeztem ide két teherautó képpel, azt raktuk be a műterembe Maka Attilával, ő mondta nekem: Laci bácsi, kellene neked egy galériát csinálni. Mondom neki, no persze, igen, kellene. Aztán nem csak a szöveg volt. Eladóvá vált egy ház: ők a Baráti Körrel megvették, és tényleg elkezdték kialakítani a galériát, ami meg is nyílt a hetvenedik születésnapomra – meséli a művész.
A Kozmosz több száz műből álló sorozat, ebből válogatott ki egy merítésnyit.
- Foglalkoztat a tárgy nélküli kép. Elérkeztem fejlődésem folyamán egy olyan korszakhoz, amikor elhagyom a tárgyakat. Nem jelölöm a képeken a figurát-tájat, hanem megpróbálom színekkel és a festék színerejével, a fény játékával megoldani, hogy egy olyan intenzív kép szülessen, ami élvezhető és hatásos. Az emberi lélek a nagy Makrokozmosz lenyomata, a kis mikrovilág bennünk van. Az ember szeretne végül eljutni oda, hogy a lélekre tapintson a képeken, s talán ezt adja ki egy bizonyos fajta üresség: minden feloldódik a fényben, ez a modern festészet egyik témája. Én is minél inkább ezt az üres teret próbálom megfogalmazni, ahol már nincsenek kapaszkodók – mondja a festő.
Ha gyöngyöspatai életképeket festene, például Mari nénit a kukoricásban, vagy a kocsmában beszélgető figurákat, nyilván nagyobb befogadóképességük lenne ezekre az embereknek – véli Molnár László. Vallja: ő a festészetben nem az operett és a csárdás, hanem a komolyzene.
- Beethoven utolsó vonósnégyesei alig hallgathatóak, élvezhetetlenek a korábbi alkotásaihoz mérten, ő is a zenében eljutott arra a pontra, ami már alapvetően átvezet a mai kortárs zenéhez. Michelangelo egyetemes zseni volt, utolsó műve egy teljesen összetört Pietát ábrázol, anatómiai rendszer nélkül, ahol egy figura tart egy másik testet – Mária Jézust. Olyan mértékig van lecsupaszítva a téma, hogy már szinte csontvázakról szól.
- A fejlődés folyamán bizonyos dolgok kikerülnek a kosárból: minél magasabbra száll a léghajó, annál kevesebb teher van rajta – vázolja fel Molnár László, hozzátéve: az ember egyszerűsít, már nem azok fontosak, mint húsz-harminc éves korában.
- Az időskorban benne vagyok, már nem sok van hátra. Valamit le kell tennem az asztalra, hogy odaát ne fogjanak fülön, hogy mit csinált odalent ez a jóember? Nagyon sokat foglalkoztam keleti filozófiával, kereszténységgel, tudom, hogy ez az anyagi világ csak egy átmeneti lét, amibe belecsöppentünk – fogalmaz az alkotó.
- Én nem vagyok filozófus, de sokat olvasok a filozófiáról. És ez a festészetemen átjön. A kép egy bizonyos fokig lehatárolt, nem tudja áttörni a lehetetlent, mert vászonra készül, anyaggal, festékkel van megfestve. Csak annyit tudsz elérni, hogy mutogatsz a túloldalra. Hogy ott a fény mögött van valami lényeg. Minden művészetnek ez a végső kicsengése. Mozart Requiemje, az utolsó műve micsoda dráma, micsoda gyönyörűség? Vagy Bach utolsó fúgája, ott tulajdonképpen már csak négy alaphangot variál egész végig! Az én festészetemnél is elmaradnak a tárgyak és feloldódnak a fényben. És ez a fény egyenlő a Teremtővel. Legalábbis ezt szeretném hinni – összegez Molnár László.
Faragó Zoltán
