A „Hétsoros Pincefalu” területe már az avar korban is lakott volt. Az itt végzett ásatások során megtalált leletek (pl. a metszőkés) tanúbizonysága szerint pedig még szőlőtermesztést is folytattak az akkori emberek.

A szőlőtermesztés hagyományai Gyöngyöspata egész történetét áthatja. Még a török hódoltság sem szegte kedvét a gazdáknak. A XVI. századtól a térségben még az egyes űrmértékeket is a településről nevezték el, például az úgynevezett patai icce, patai pint.

A patai szőlőhegyeket hagyományosan föld-, kőgáttal kerítették körbe. A szőlőterületek alsó részébe gyümölcsfákat ültettek, általában cseresznyét, meggyet, diót és körtét.

A török idők után jelentős fajtaváltás történt. A középkori fehérszőlő-kultúra mellett egyre fontosabbá vált a vörösborszőlők termesztése is. A fehér és vörösborszőlő-fajtákat külön dűlőkbe ültették. A fehér szőlők közül különösen elterjedt volt a Lisztes fehér, a Juhfark, a Margit (Mézes fehér), a kékszőlők közül a Kadarka és a Csókaszőlő.

A XIX. században már szinte minden szőlőben volt egy „gunyhó”, ahol kint is aludtak a gazdák. Ezek az építmények egyosztatú, saras vályogfalúak voltak, tetejükön zsúppal, fazsindellyel, de akadt olyan is, ami egyszerűen csak venyigéből készült. A kémény és ablak nélküli kis épületek egyik oldalán a sutuk (középorsós szőlőprések), kádak álltak, a másikon a hordók. Középen pedig egy kis gödörben égett a tűz.

A pincék szervesen kapcsolódnak a település szerkezetéhez. Néhány nemesi háznál kőboltozatos pince is épült, de a borok nagy részét andezittufába vagy homokfalba vájt, illetve épített tornácos vagy gádoros lyukpincékben tárolták, melyek egymás mellett vagy fölött utcaszerű pincesorokat alkottak. Kecskés Péter összeírása alapján elmondható, hogy négy pincerendszer alakult itt ki: Vári pincék (melynek száma 140), Pipis-hegyi pincék (100), Kecskekői pincék (90) továbbá a legújabbak, az Alszögi pincék (70).