Gyöngyöstől északnyugatra tizenkét kilométer távolságra fekszik a falu, Budapestről is egy óra alatt elérhető, s mégis mintha egy másik országba vagy egy skanzenbe csöppenne az ember.
Az ideérkező a „másságot” rögtön megérzi az itteniek beszédén, szokásain, viseletén, népi kultúráján, magán a levegőn. Itt határozottan történelmi illata van a légnek, kivéve az őszi hónapokat, mikor a must, az erjedő bor szaga legyűri a históriát. A falu lakói sokat is tesznek azért, hogy hagyományos életmódjuk, kultúrájuk fennmaradjon.Zárkózott, titokzatos ember a patai. Az emberpróbáló munka és az utóbbi ezer év formálta ilyenné.
De van egy másik arca, a kíváncsi gyereké, a segítőkész felnőtté, a sublótból régi kincseket, viseleteket előrámoló asszonyé. Becsülik a pataiak csodálatos egyházi és világi műemlékeit.
Idegenvezetés
Várjuk azon személyek, iskolák, csoportok jelentkezését, akik szeretnének többet megtudni a magyarok történetéről:
- a patai X. századi Vár-hegy földváráról
- az Abák földjéről
- Főesperesi templomról a Póc-tetőn
- Mátyás király első sikeres hadi vállalkozásáról
- a Budáról idehozatott Csóka nevű ágyúról.
Látogassanak el a Vári-pincékhez!
- Kijelölt túra útvonalon keresztül, megismerkedhetnek a vároldal különleges panorámájával
- A vári-pincék egyedi hangulatával
- A borospincék büszkeségével, a helyi nedűvel
- A kiváló népi étkekkel
Csoportok fogadása telefonos bejelentkezés alapján.
Telefon: 06-37-364-473, 06-70-610-2849
http://www.vari-pincek.hupont.hu/
Szeretettel várjuk Önöket Gyöngyöspatán!
A Vári Pincék Egyesülete Gyöngyöspata várja azon pincetulajdonosok és személyek jelentkezését, akik az egyesülethez csatlakozni szeretnének.
Várjuk továbbá azon személyek, cégek, egyesületek jelentkezését, akik az egyesület munkáját pártoló tagként segíteni kívánják.
Jelentkezés: Dudás József
Telefon: 06-70-610-2849
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Programjaink :
Húsvétolás a Vári hétsoros pincefaluban
Pünkösdi nyitott pincék
Nyárkezdő mulatság
Patai Péter Páli Palócnapok
Palóc Parasztolimpia
Főzőverseny a Vári pincefaluban
A Vári pincék története
Pata ezeréves történetéből legalább ötszáz éven keresztül a szőlő és a bor volt az a tényező, mely a település lehetőségeit, sikerét vagy kudarcát, jólétét és gazdaságát meghatározta.
A mezőváros történetében a borkultúra szerepét egyszerűen nem lehet túlhangsúlyozni. Még a rossz emlékű török korban is a 112 parasztgazdaság 63 százaléka kizárólag szőlőművelésből élt, további 27 százalék pedig szántógazdálkodás mellett is leginkább a szőlőre alapozta megélhetését. S ez a monokultúra egyre erősödött a hódoltsági időszakban, a korábban idézett török defterek és dézsmaösszeírások a gabonatermesztés és az állattenyésztés lassú elsorvadásának a tanúi.
A szőlőtermesztés helyi jelentőségét jól mutatja, hogy a XVI. század végétől az egész térségben elterjedve patai nevűként emlegetik a budai iccét, pintet, illetve a tizenhat iccés, nyolcpintes gyöngyösi (kassai) borköbölt. A patai icce 0,7889 liter űrtartalmat takart, s két patai icce tett egy patai pintet, azután nyolc patai pint volt a patai borköböl, mely a maga 12,62 literes űrtartalmával a legnagyobb patai bormértékegységnek számított.A patai avar kori temető feltárása során Előmályon a XVI. század végén elrejtett vaseszközkészlet került elő: egy szőlőmetsző kés, egy ágfűrész és egy pótfűrészlap, egy reszelő, egy vonókés, egy fogazott kapircs, juhnyíró olló, két fenőkő és egy kanalas fúró. A szőlőhegyen napvilágra került nyolc szerszám többségére a szőlőművelés, hordókészítés során volt szüksége hajdani tulajdonosának. Gazdaságtörténeti szempontból a leletegyüttesnek kétségtelenül a metszőkés a legfontosabb darabja. Néprajzi megfigyelések alapján megállapítható, hogy szőlőmetszőkésünk vágóélének az alsó egyenes élével tolva metszettek, a felső ívelt végével visszahúzva vágtak. A kés bakájával a tőke elhalt részeit ütögették le. A kapircsa is a metszés munkafolyamatához köthető: ezzel húzták el a tökefej mellől a földet, tehát a metszést előkészítő, kisegítő munkaeszközként használták. A többi – a vonókés, a fűrész, a kanalas fúró, a ráspoly – a kádármunkák elvégzésében nélkülözhetetlen. A néhai patai szőlősgazda tehát maga csinálhatta a hordókat, kádakat, csebreket. Az erdővel élő kapcsolata lehetett, az ágfűrész nyele ugyanis gímszarvas agancsából készült házi készítmény. Juhait vagy a közös gyepen, vagy az erdei tisztásokon, cserjés hegyoldalakon legeltethette, ehhez kellett a gyapjúnyíró olló.
Nem lehet véletlen, hogy a bormércék közül is főleg a kisebb, vélhetőleg a gyakorlatban szinte naponta használt egységek érdemeltek helyi elnevezést is. Ezek ugyanis akkoriban nemcsak a borkimérés, a kocsmálás mértékei, de egyúttal ivóedények, méretre faragott fakupák is voltak. A rendszer végpontján a nagyobb mértékegységek álltak. Patán is átvették és használták a szomszédos gyöngyösi mértékeket, ahogy az egész régióban. Ezzel nyilván a távolsági kereskedelemben elterjedt, egyébként a Habsburg-kormányzat (a szepesi kamara) előírásainak is megfelelő mértékrendszert követték. Négy patai borköböl adta ki a gyöngyösi akót (50,48 liter), s három ilyen – másutt bécsiként ismert – akóból, vagy ha úgy tetszik tizenkét köbölből (192 patai iccéből vagy 96 patai pintből) állt az egyébként 151,44 literes gyöngyösi hordó, mely több száz éven keresztül a térség távolsági borkereskedelmének bevált mértékegysége volt.
A török idők elmúltával a jobbágyi terhek ellen való legjobb védekezésnek továbbra is az irtványföldön való szőlőtelepítés tűnt, egészen 1848-ig a szőlő volt a legelőnyösebben hasznosuló művelési ág a jobbágyok szempontjából. A szőlőterületek nagyságának fejlődése a XVIII. század közepén vett erőteljesebb ütemet a békeidők beköszöntével, a lakosság nagyobb mérvű letelepedése, szaporodása nyomán. Amíg 1743-ban a „négy lineáris uraság” jobbágyainak csak 358 kapás szőlőterülete volt, addig tíz év múlva már az ő birtokrészükön dézsmált szőlők területe 478 kapásra, azaz 33 százalékkal növekedett.
Az új szőlők telepítését általában mindig a jobbágyok kezdeményezték, hiszen nem volt könnyű vállalkozás, és hozzáértést kívánt. Ha korábbi feltöretlen legelőn, illetve irtványon erre engedélyt nyertek, az úgynevezett bordézsma – elvileg a kilenced – már alku tárgya lehetett, sokszor szabályos szerződésre léptek e tárgyban a földesurukkal. Ilyen dézsmás szőlők telepítését kezdeményezték például a Havas-erdőben 1765 körül, két földesúr, Marsovszky és Rakovszky kiirtott erdejének helyén.
A mezőváros teljes határában öt évvel később ismerjük a teljes szőlőterületeket: ekkor nyolc szőlőhegyen összesen 1382 kapás szőlőt müveitek a patai gazdák (egy kapás az egy ember által egy nap alatt bekapálható szőlőterület, ez körülbelül ezer négyzetmétert jelentett).
A XVIII. századi két nagy földesúri birtoktest közül a szőlők a gróf Forgách család részén voltak jelentősebbek, 689 kapásra terjedt ki a területük.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés után a szőlőterület s a szőlőművelők száma még tovább nőtt. 1770 és 1789 között telepítették az első tőkéket a Szent Tamás és a Póc nevű hegyen. 1782 és 1792 között a szőlőbirtokos jobbágyok és zsellérek száma 348-ról 402-re, tizenöt százalékkal emelkedett. A kutatások kidomborították a szőlő igen kedvező jövedelmezőségét. A termelés eredményességének és a kor piaci helyzetének figyelembevételével kijelenthetjük, hogy egy egész telkes gabonatermelő jobbágygazdaság tiszta jövedelme nagyjából ezernyolcszáz négyszögöl szőlő bevételének felel meg.
Csak kevés területet művelt 1804-ben a szőlőtermelők nem kis része, egynegyede, ennek következtében nekik vagy egyáltalán semmi vagy csak 62 liternél kevesebb boruk termett. Közülük kerültek ki a majorsági cselédek és a napszámosok. A termelők 37 százalékának az évi hozama hatvan és 310 liter között mozgott. Ebbe a kategóriába a zsellérek és a szegényebb jobbágyok tartoztak. A gazdák 34 százaléka jelentősebb mennyiségű, 311—940 liter bort termelt. Négy százalékot tettek ki azok a vagyonosabb gazdák, akik 941 és 1880 liter közötti bormennyiséget szüreteltek. E gazdag parasztok dézsmás szőlője nagyrészt a Geregen és az Előmályon feküdt.
A szőlőtermelők száma és a termelt bor mennyiségi aránya alapján 1800 táján a Vár mege és a Nagy-Gereg nevű szőlőhegynek volt meghatározó szerepe. A Fajzat úti-hegy 1770-ben még kiterjedt szőlei ekkorra elöregedhettek, mert a gazdák száma és a termelés egyaránt visszaesett. Viszont a Halmajon a szőlőkultúra éppen ezután, főként csak a XIX. században lendült fel.
A patai szőlőhegyeket – mint minden hazai borvidéken – hagyományosan földhányással, kőgáttal vagy tövisgáttal kerítették. Míg ezekkel a legelő állatoktól védték legértékesebb terméküket, ugyanakkor az egyes tulajdonosok területeit is „széles borozdával” választották el egymástól. A szőlők alsó részébe, „lábjába” gyümölcsfákat ültettek, a filoxéravész előtt a cseresznye, meggy, dió és körte volt különösen kedvelt.
A török idők következményeként részleges, de jelentős fajtaváltás történt. A középkori fehérszőlőkultúra mellett, annak XVIII. századi átalakulása folytán, mind fontosabbá vált a vörös bor-, az úgynevezett török szőlő balkáni eredetű kultúrája, illetve annak helyi, belső fejlődésű változata. Mindkét patai szőlőkultúra inkább mennyiségi jellegű volt, savakban gazdag, jól szállítható árubort adott.
Az itteni szőlőhegyeken a fehér és vörös fajtájú tőkéket külön dűlőkbe ültették a majorsági gazdaságokban, de a jobbágyok használta irtásterületeken is. A meghatározó fehér fajtacsoport a lisztes fehér („fehér szőlő”, „gyöngyösi fehér”) volt, a vörös bort adók közül pedig a kadarka („török szőlő”) és a csóka szőlő. Emellett jelentősebb területen termett a határban még a juhfark és a margit szőlő, utóbbi valószínűleg a mézesfehér helyi népi neve lehetett.
A „kevés fajra fogott” patai szőlőkben a művelés technikájában is különbségek voltak. A fehér szőlőket sortalanul ültették, kezdetleges bakművelésben részesítették hosszú csapos metszéssel, néha karikás szálvesszőzéssel. Ezzel szemben a vörös szőlőket sorba ültették, s a fejművelésű tőkéket rövid csapra metszették. A fehér, téli metszésű tőkéket nem fedték földdel, tavasszal viszont felkarózták és sásfűvel megkötötték. A vörös szőlőket tavasszal metszették, s a karózatlan tőkéket nem kellett megkötözni. A karónál nem a most használatosra kell gondolni. Általában az erdő szélén vágtak, törtek néhány rakattya- vagy galagonyabotot. A filoxéra után terjedt el a maihoz hasonló karózás, ekkor a karók tömegesen Erdélyből vagy Galíciából érkeztek.
A szőlőműves eszközei is átalakultak. A XVII. századtól a metszőkés balta nélküli formája az uralkodó, amolyan kiegészítő szerszámként a csákánykapa volt használatban. A néprajzi irodalom ezt az eszközegyüttest az egész Mátraaljára vonatkozóan vargakés és gyökerező kapa néven ismertette, kiegészítve a balta nélküli, szőlőszedő szerepű kisvargával. A XIX. századtól a szerszámokat leginkább a helybeli cigány kovács készítette.
A trágyázás hamarabb meghonosodott, mint a szántóföldeken. „Minden tőhöz tettünk egy összmaréknyit, aztán az erő levitte a gyökeréig.” Legszívesebben a marhatrágyát használták, de ennek híján a disznó- és lótrágyát is.
A XIX. században már gyakorlatilag minden szőlőben volt egy gunyhó, ahol sokszor kint is aludtak, a szüret közeledtével kint is laktak. Egyosztatú, saras vályogfalú építmény volt ez, tetején zsúppal, körül fazsindellyel. A még igénytelenebbek egyszerűen csak venyigéből készültek. A kémény és ablak nélküli gunyhók egyik oldalán a sutuk (középorsós szőlőprések) és a kádak álltak, a másikon a hordók. Általában középen, egy kis gödörben égett a tűz. a sarokban egy-két fekhely. Cserépfazékban melegítették az ételt. Itt sutultak. itt forrt ki a bor. Érdekes módon a szőlőt sohasem taposták, mindig a dömöszkölővel törték össze. A szájhagyomány számon tartotta a szőlőhegyi dézsmaszék meglétét, de pontos helyét azonosítani már sehol sem sikerült.
A pincék szervesen kapcsolódnak a település szerkezetéhez. Néhány központi fekvésű gazda-, illetve nemesi háznál kőboltozatos vagy vájt pince épült („házi pince”), de a borok nagy részét a mezőváros „négy sarkában” kialakított, andezittufába vagy homokfalba vájt, illetve épített tornácos vagy gádoros lyukpincékben tárolták, melyek egymás mellett vagy fölött utcaszerű pincesorokat alkottak. Összeírásuk nem maradt fenn, de Kecskés Péter kutatása alapján tudjuk, hogy négy pincerendszer alakult itt ki: vári pincék (száznegyven), pipis-hegyi pincék (száz), kecskekői pincék (kilencven) és alszögi pincék (hetven).
A négy pincecsoport közül a legújabb alszögi is a XVIII. századi építési hagyományt követte, pedig ezek legtöbbje már a XIX. század második harmadában készük, szűcsi, tari kőből. Talán nem meglepő, hogy az emlékezet szűcsi, solymosi és tari kőműveseket tart számon építőként.
Az eredetileg épület nélküli lyukpincék sora a Váralján található. A hegy felé lejtős, nagyjából dongaboltozatos kiképzésű, csákánnyal vájt, folyosós pincékben egy sor hordót tudtak elhelyezni. Bejáratukat szárazon rakott és kiékelt hordalékköböl alakították, s azt kétoldalt a további pincék felé támfallal erősítették meg. Az ilyen úgynevezett zsellérpincék száma korábban lényegesen több lehetett.
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a középkorban hol tárolták a bort Patán. Szájhagyomány alapján XV századinak tartott lakóház alatti pincerendszert egyet ismerünk: az Arany János utca 10. számú telken. A házzal együtt hajdan a plébániáé volt, a lakást sokáig a kántor használta, innen a kántorpince elnevezés. A homokkőbe vájt, a nyílászárókat kváderkővel boltozott, dongaboltozatos helyiség több periódusban épült. Építészeti alakítása, magas szellőzőnyílása alapján készítését mégis inkább a XVIII. század végére tehetjük. Egyébként a forrásokban, sajnos hely megjelölése nélkül, utalás történt egy XVII. századi pincére is, melyet „félköríves dongaboltozattal 34 méter hosszúságban a sziklából kivágtak”.
Időnként felmerül a gondolat, hátha Patán a bort veremben is tárolták. Ráadásul a kutatások során a település több pontján kerültek is elő körte formájú, földbe mélyített, kiégetett kerek vermek. Csakhogy ezekben gabonát tartottak.
A tél kevésbé dolgos időszaka a pincézés ideje volt. Jó barátok, rokonok, komák minden alkalommal másutt és másutt gyűltek össze egy kis beszélgetésre, iszogatásra, danolgatásra. Mindenki vitt magának kenyeret és kolbászt, a házigazda csak a bort adta.
Az 1853. évi úrbéri pátens, mint már említettük, a paraszti kézen lévő szőlők döntő többségét – azokat, amelyek jogilag majorsági helyzetű területeken létesültek – nem szabadította fel a földesúri kilenced, a szőlődézs- ma fizetési kötelezettsége alól. Megváltásuk feltételeit a földesúrtól tette függővé, terhét pedig a gazdákra hárította. A patai szőlőtermelő, ha házas zsellérnek is minősült telke alapján, körülbelül olyan anyagi erőt képviselt egy paskom, azaz 900 négyszögöl szőlő birtokában – beleszámítva a köztesként termelt zöldséget és gyümölcsöt, valamint a kapás bérmunka, erdei gyűjtögetés, alkalmi fuvarozás hozamát -, mint egy 24 hold szántóval, legelővel rendelkező, korábbi egész telkes helybeli jobbágy.
A filoxéra előtt, 1873-ban 473 szőlőbirtokos kezén 429 katasztrális hold szőlőt írtak össze, s összesen 6600 akó bortermést tartottak nyilván. E mennyiségből fehér 2400, vörös háromezer és siller bor ezerkétszáz akó volt. Ebben az egyébként rossz évjáratban katasztrális holdanként közel 8,5 hektoliter termett. A mintegy 363 ezer liter színbor ötöde „kástélyos” (siller) bor volt. E kimutatott összmennyiséghez még hozzáadhatjuk legalább annak negyedét mint kapás bort, csigert, azaz olyan másodbort, amit a gyengén sutult (préselt) törkölyre víz felöntésével készítettek.(A paskom hasonló kisparaszti mértékegység, mint Gyöngyösön a juss, ami ezer négyszögöl nagyságú szántót jelentett, betelepítve szőlővel.) E háttér ismeretében feltehető, hogy az itteni szőlősgazdák többsége húsz év alatt valószínűleg megváltotta magát a földesúri adózás alól, bár e folyamat részleteit egyelőre nem ismerjük.
A filoxéravész leírhatatlan tragédiát jelentett, hiszen az egész település gazdasága a szőlőre és borra épült. Még aki nem közvetlen a szőlőmüveléssel kereste a kenyerét, az is ellehetetlenült a gyökérlakó rovar kártétele miatt. Az iparosnak nem tudtak fizetni, az építkezések leálltak, a boltban nem volt forgalom, a hitelintézetekben nem volt pénz. A járvány ezen a vidéken 1883-tól jelentkezett. A Mátraaiján összességében négyezer katasztrális hold szőlő pusztult el szinte egyik napról a másikra, a termelők, az egész régió a végromlás szélére jutott.
Patát a teljes pusztulás viszonylag későn érte el. Egy ideig a gyöngyöstar- jániakkal együtt még azt hangoztatták: „Elég egy nedves tél, és kiveszik a filoxéra…” Aztán 1885-től először csak egy-két zöld levél kezdett megsárgulni a gyökérzetre tapadó apró férgek nedvszívásától, majd a szomszédos tőkék is elszáradtak, végül körkörösen terjedve nagy, összefüggő táblákban odalett az emberek megélhetése, kipusztultak a tőkék. Az emlékezet szerint a Gereg szőlői haltak el először, de két év alatt, 1890-re szinte megszűnt a szőlőtermesztés a településen.
A szőlők felújítása sok kísérlet után inkább csak a kilencvenes években vette kezdetét, nagy mennyiségű vadvessző és oltvány ingyenes, illetve kedvezményes árú szétosztásával. Az 1890-ig zárlat alatt lévő Pata a környező településekkel összefogva 1891-től az állami tartalékokból szénkéneghez jutott, s ezzel elkezdtek egyfajta részleges talajfertőtlenítést a határban. A magyar állam Amerikából hozatta be a direkt termő fajták vesszőit nagy tömegben. Vadalanyfajtaként az itteni talajra a Riparia Berlandieri, hegyesebb részeken a Riparia Rupestris volt a legmegfelelőbb.A (bor)ínséges idők öt-hat évig tartottak, adomázók azóta is emlegetik, hogy őseik esztendőkön keresztül csak pálinkát ihattak, de még a lakodalmak is a zsidóktói vett „csinált pálinkával” folytak.
Csakhogy teljesen új agrotechnikai eljárásokat is ki kellett kísérletezni, eltanulni, kézi erővel kellett mélyforgatást végezni. „Fordítottuk a földet mélyre, először 1 méternyire is. Vadat hoztak valahonnan. Elültettük, aztán már az első évben, de inkább a másodikban zöld ékojtást csináltunk rajta. Ledöntöttük, és ha ügyesen csináltuk, egy vadból sikerük 5 tőkét is készíteni…” A pataiak olyan lendülettel láttak a telepítéshez, hogy a szőlő-rekonstrukció viszonylag hamar betejeződött, meglehetősen kétes sikerrel.
A bor minősége tagadhatatlanul hanyatlott. Ennek elsődleges oka volt, hogy a filoxéravész leküzdésére kezdetben az észak-amerikai szőlőfajták elterjesztése tűnt jó megoldásnak. Ezek a direkt termő tőkék ugyan ellenállóak voltak, a filoxérát megállították, de népiesen szólva „rókaízű vagy egérízű” bort adtak. Patán a legelterjedtebb amerikai fajok a noah (nova), elvira, izabella, delawárí és otello voltak. A falu szőlőterületeinek megközelítően húsz százalékát adták a direkt termők, míg a bortermésnek több mint egyharmadát, tehát a gyengébb minőségű szőlőnek nagyobb volt a hozama. A régi szőlőkben hattól kilenc hektoliter borterméssel számoltak, most sokszor harminc-negyven hektó is megtermett holdanként.
A filoxéra árnyékában, nem sokkal utána a magyar szőlőtermelőket új riadalom is foglalkoztatta, az 1893-tól járványszerűen felbukkanó peronoszpóra. Ennek az ellenszere, a bordói lé aránylag hamar elterjedt, közismertté vált, csakhogy a Patán divatos direkt termők viszonylag ellenállóak voltak, valóban elég volt ritkán permetezni. Így a novának köszönhetően nem szereztek a gazdák kellő szakismeretet és rutint a permetezésben. Még a világháború után is a „vödörben feloldott gálicos-meszes levet rongycsomóval, cirokseprűvel, vesszőköteggel frecskelték a tőkére”.
Új ismeretekre is szüksége volt a filoxéra utáni szőlőmunkásnak. Oltani, oltani és oltani – volt az új jelszó, csakhogy ezt most kellett mindenkinek eltanulnia. A térségben Gyöngyös tett a legtöbbet a korszerű ismeretek elsajátításáért. Oltási összejöveteleket, tanfolyamokat indítottak, legalább évenként „zöldojtási versenyeke:” rendeztek, és kialakult egy szűk jól fizetett réteg, az „ótó” embereké. Kezdetben Patára is gyöngyösi munkásokat hoztak. Az úgynevezett Kékesi-féle szőlőben minden évben ők végezték a kényesebb, bonyolultabb munkákat, s a magas napszám miatt irigykedő pataiak leginkább tőlük lesték el a speciális fogásokat. (A kiugróan magas napszámbér mellett a „gyöngyösi ótók” azért maradtak emlékezetesek, mert „kis butykosból reggelente pálinkát ittak, erről lehetett megkülönböztetni a gyöngyösit a pataitúl…”
Az első világháború tájékára aztán lassan kialakult a patai oltóemberek rétege. Ez a nagyjából kétszáz fős szakembergárda szintén kiváltságos helyzetbe került. Az itteni szőlők felújítása után a pásztói, szurdokpüspöki határban találjuk őket, de egyes uradalmak a Dunántúlra, sőt Erdélybe is hívták őket speciális szőlőmunkára, és mindenütt jól megfizették őket.
A gyöngyöspatai parasztság más csoportjai kényszerűségből választottak mozgalmas életet. A megélhetéshez hol fát kellett fuvarozni az apci vasútállomásra, hol a Jászságba lejárni aratáskor idénymunkára, de sokszor a Dunántúlra is elvitte őket summásnak a kenyérszükség.
A föld nélküli patai szegények Fejér megyébe jártak leginkább a latifundiumokra. Mezőhegyesen vagy Ercsiben hat hónap munka után kukoricával és gabonával fizettek, ez a gabona biztosította számukra az éves megélhetést. A világháború alatti cserekereskedelemben egy liter borért négy kiló búzát vagy tíz kiló kukoricát lehetett kapni.
A migráció nem volt egyirányú. Szüret időszakára Patára is megérkeztek a vándormunkások. Leginkább Nógrádból jöttek, s a napszámuk az 1926- 1930 közötti években egy pengő és húsz-harminc krajcár volt.
A szüretek elmúltával hamar észreveszi maga a termelő is a minőség romlását, ha másról nem, a borárak csökkenéséről. Csak hát a minőségi vadalany drága, így kényszerűségből még a viszonylag kései telepítéseknél (1920-25) is nova vadalanyokat használtak, ekkorra az alanyok kilencven százaléka nován volt. A nagybirtokok szervezettebb borkereskedelmét nem tekintve a település legfőbb borvevői az első világháború előtt a Felvidékről érkező szlovákok (mint mondták: tótok) voltak. Egy-egy szekéren két üres hordót, faszerszámokat, faedényeket, mézet, aszalt gyümölcsöt hoztak borért, és vitték cserébe haza a borral teli hordókat. Az első világháború előtt egyébként egy hektó jó patai bor 45 korona 30 krajcárba került, azaz nagyjából kétheti munkáskeresettel ért fel.
Először a gyöngyösi Vajda Ármin hozott létre Gyöngyöspata határában egy 230 holdnyi korszerű szőlőgazdaságot. A hatalmas szőlészet viszonylag sok embert foglalkoztatott. A nyolc fogatos, három vincellér, két béres, két tehenész és két juhász irigyeit helyzetben volt a faluban. Egy évre a járandóságuk tizenhat mázsa búza, négy mázsa árpa, húsz kiíogramm só, ezerhatszáz négyszögöl kukoricaföld, lakás, fűtés, világítás volt, és havonta még kaptak nyolc pengő készpénzt is. A belső cselédség jóval kevesebb „kom- mencióra” szerződött, rögzítve volt még a fa-, bor-, pálinkaadag is, s bár sokan közülük tehenet tartottak, ehhez is az uraságtól kapták a takarmányt.
A Vajda Ármin-féle részvénytársaság a beültetett szőlőket sokszor részes művelésbe adta ki. 1927-1940 között körülbelül a birtokterület negyven százaléka volt felesbe kiadva, főleg az idősebb, rosszabb szőlők. Az uradalom az egész termésre igényt tartott, kötelezte magát, hogy az átvett értéket kifizeti a felesben dolgozónak. Az igazán jól termo, minőségi szőlőket viszont csak harmadában engedték át megművelésre. Ebben az esetben a metszés kivételével minden munkát a harmadosnak kellett elvégezni, nevezetesen mélykapálni, háromszor „horolni”, háromszor kötni, háromszor permetezni, szüreteim, „becsirkézni”. Az igazán jól dolgozó harmadosokat viszont az uradalom rendszeresen napszámosként is alkalmazta, így az évközbeni napszámokból kitelt a nyári megélhetés, míg az ősszel esedékes harmados bevételből fedezték a téli szükségletet. Az uradalom egyébként rendszeresen felajánlotta, hogy a harmadrészt megváltja hat mázsa búzáért, öt kilogram szalonnáért, tizenöt liter borért és Ötven pengő készpénzért.
A szőlőtermesztésben az 1930-as években a legnagyobb változást az hozta, hogy hirtelen keletje lett a csemegeszőlőknek. Leginkább a saszlát és az otellót vitték külföldre étkezési céllal. A főleg zsidó és sváb szőlőkereskedők érés idején teherautókkal, rekeszekkel sokszor a szőlősorok végéig is fölmentek, s szinte egyenesen a bélelt ládákba szedték az asszonyok a szőlőt. A helyiek saját fogyasztásra is leginkább ezeket válogatták, s próbálták fölkötözve télire a „komrában” eltenni. A népi megfigyelés szerint az a szőlő állt el a legjobban, melyet a „szent kereszt megtalálásának hetiben”, azaz szeptember közepén szedtek.
Sajnos, az 1920-as, 1930-as évek alatt sem sokat változott a bor terítésének módja. Várták a nagykereskedőt, hogy egy tételben fölvásárolja a termést, nyomott áron. Ritkán fordult elő, főleg csak a második világháború előtt, hogy néhány gazda összefogott, s szekereikkel végigjárták Őrhalom, Szécsény, Balassagyarmat, Salgótarján kocsmáit, maguk értékesítve boraikat. 1945 után változott a helyzet, a hiánygazdaságban, a cserekereskedelem idején , jobban jöttek a bor elé”. Főleg nógrádi falvakból gyalogoltak le, kocsiztak ide cserélni, vásárolni, de pataiak is cipeltek bort háton, még Tyukodra, Vésztőre, Mezőkovácsházára, sőt Békésre is.
A szőlők második világháború utáni sorsa aztán, láttuk, együtt alakult a patai szocializmuséval. Olyan következményekkel, amelyekre a sok száz éven át ugyanezt a munkát végző ősök aligha lettek volna felhőtlenül büszkék.
